2014. november 12., szerda

New beginning

Hello!
    A nevem Kyle Karlson. Negyvenhét éves vagyok. Özvegy. Van két gyermekem. Egy fiam Jared és egy lányom Rosalie. A lányomat a feleségemről neveztük el. Egy hete volt a temetése. Autóbalesetben halt meg. Persze. Bár az történt volna. Az én hibám. Nem zártam el a gázt, miután ebédet főztem neki. Elfelejtettem. Ő pedig haza ment. Egyedül. Most én vagyok egyedül...

- Nincs egyedül, Mr. Karlson. Mi azért vagyunk, hogy segítsünk Önnek. Kérem, meséljen az életéről kicsit részletesebben.

   Az egész akkor kezdődött, mikor beleütköztem a világ legszebb lányába a buszmegállóban... Én egyszer már újrakezdtem. Az egész életemet elölről kezdtem, mikor rátaláltam. Ő rá....


2013. december 7., szombat

Epilógus /10 évvel később/

Köszöntelek titeket az utolsó bejegyzés alkalmával :)

 Már többször írtam, hogy vége a történetnek, de most elérkezett az utolsó rész. Be kell vallanom, eleinte nehézkesen írtam, hiszen nem kaptam visszajelzéseket és nem tudtam igazából, hogy mit csinálok :) Aztán folyamatosan jöttek a pozitív dolgok, és rájöttem, hogy minden kezdet nehéz. Most pedig nehéz szívvel zárom le a blogot, hiszen Rose és Kyle karakterét nagyon megszerettem a történet alakulása során. Köszönöm mindenkinek a kattintást, a pipákat, a támogatást. Ezek adtak erőt az utolsó néhány fejezethez, amikor már kezdett elfogyni az ihletem. Aztán arra gondoltam, hogy nem hagyhatom cserben az olvasókat, így írtam és írtam, végül pedig elkészült a történet. Több-kevesebb változást tennék bele így utólag, de ez csak azt bizonyítja, hogy felnőttem a történethez. :) Legalábbis remélem. 
Nem szeretnék túl sokat áldozni a végszónak, hiszen néhány hete már búcsúzkodom tőletek. Tudjátok, hogy nem teszek ilyet, de most szeretnélek megkérni titeket, hogy írjatok egy-egy véleményt. Most hogy így a történet végére értetek, remélem megfogalmazódott egy vélemény bennetek, és nagyon boldoggá tennétek, ha ezt leírnátok nekem :) Ez olyan utolsó kívánság féle :) 
Szóval köszönök mindent, és remélem találkozunk még. 

További Jó Olvasást! 
Rose

 Epilógus

Rosalie Everhood: 

    Kyle forrón ölelő karjaiban feküdtem a saját házunkban, a saját ágyunkban. A csodálatos életünkkel. Kyle elvégezte az egyetemet, pszichológus lett, bár az orvosi egyetemen is szerzett diplomát. Néhány évet töltöttünk Angliában, de nem igazán jött be az az élet, és mindketten  visszavágytunk ebbe a lakásba. Most egy intézetet vezet a város szélén, olyat amilyenben ő is volt. Azóta hogy visszajött Matt-től, teljesen megváltozott. Már nem élte a kicsapongó életét. Komolyan vette az iskolát és a tanulást. Komolyan vette a kapcsolatunkat és minden mást az életben. Férfi lett belőle, én pedig nővé váltam mellette. Én is sokat változtam. Már nem voltam az a lány, akinek semmi nem számított. Már képes voltam törődni az emberekkel, kezdve Kylelal. Régen csak én számítottam, mostanra viszont már nem én állok a listám élén. Rajta vagyok, de nem legelöl. 
    A mellkasára hajtottam a fejem és lassú köröket rajzoltam a hasára. Hirtelen elkapta a kezemet és a szájához emelte, hogy megcsókolhassa a gyönyörű gyűrűt, amivel véglegesen összekötöttük az életünket a házasság szentségében. Széles mosoly terült el az arcomon, és megcsókoltam a mellkasát.
- Min gondolkodsz? - néztem fel aztán, kipihenten és jókedvűen a férjemre. Belecsókolt a tenyerembe és lehunyta a szemét. Még mindig hevesen vert a szívem forró csókjaitól.
- Szeretlek - suttogta gyengéden és megpuszilta a fejem búbját is, miközben még jobban szorított meztelen testéhez. Mindig így aludtunk, és ez csodálatos volt. - Azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretlek - mondta a reggeli rekedtes hangján - már évek óta együtt vagyunk, és én még mindig szerelmes vagyok beléd - közölte csodálkozva - azt mondják ez lassan szeretetté alakul át, csak szeretetté. Ez sokkal több amit irántad érzek, lehetetlenség elmondani.
- Én is nagyon szeretlek Kyle - másztam rá a férjemre boldogan. Lábamat átvetettem a derekán, és a testére feküdtem, ő pedig magához szorított.
- Mrs. Karlson - nézett rám halálosan komolyan - ha most elkezdjük, nem fogok tudni leállni, te is tudod. Nekem pedig egy új ügyféllel kell találkoznom... - elfordította a fejét és az éjjeliszekrényen álló órára pillantott - úgy egy óra múlva - fordult végül vissza hozzám.
- Én is mehetek? Kíváncsi vagyok rá. - simítottam végig izmos mellkasán.
- Na és Jared? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét.
- Ma anya akarja kisajátítani magának. Azt mondja, keveset látja az ő drága kisunokáját. - forgattam meg a szemem a gondolatra. Hiszen majdnem minden hétvégét együtt töltenek. Hol apunál van, hol anyunál. Hétvégente szinte nem is látjuk. Ami nekünk jó, mert végre kettesben lehetünk a nehéz hét után.
- Akár nála is aludhatna - húzta fel a férfi a szemöldökét azzal a pimasz vigyorral fűszerezve.
- Meglátom mit tehetek érted, Mr. Karlson.
- Istenem, az az ügyfél várhat - húzott magára a férfi türelmetlenül és már az ajkaimra is tapadt.

- Gyere már Jared, a mami már vár - ráncigáltam el a legók közül a fiamat - a maminál is tudsz játszani - emeltem a karomba a két éves kisfiút, mire elkezdett sírni. - Ne már Jared, ne csináld ezt velem - puszilgattam meg bocsánatkérően az arcát. Már lassan fél órája próbálom elszakítani a játékoktól. Szeretem, ha játszik velük, de most mennünk kell.
  Pár pillanattal később Kyle jelent meg a kisfiúnk szobájában az ingét gombolgatva. Féluton abbahagyta és Jaredért nyújtózott.
- Gyere ide kincsem - motyogta Kyle a kisfiának, majd az oldalára ültette. Elsöpört egy vékony tincset a homlokáról, és kivitte Jaredet a szobából. Két másodperccel később fiam nevetése töltette be az egész lakást, nekem pedig megint boldogsággal telt meg a szívem. Imádtam, hogy Kyle ennyire ért a nyelvén. Mindig sikerült lenyugtatnia, ha valami baj volt. Kicsit féltékeny is voltam emiatt, hogy Jared minden körülmény között hallgat az apjára. Talán majdha kislányom lesz...
    Kyle a nappaliban ült ölében a kisfiával és lovagoltatta a lábán. Mindketten nevettek. Neki dőltem a falnak és őket néztem. Egész nap el tudnám nézni őket.

- Szia, anya - nyitottam ki neki az ajtót, mielőtt csöngethetett volna.
- Szia, Rose - csókolta meg gyengéden az arcomat - az unokámért jöttem - nézett el a vállam fölött izgatottan a nappaliban nevetgélő vejére és az unokájára. Most már az ajtóból is rá lehetett látni a nappalira, ugyanis végeztünk egy kis átalakítást.
- Amint megunta Kylet, viheted is. Előre figyelmeztetlek, ez nem mostanában lesz - tártam ki előtte az ajtót még jobban, hogy bejöhessen.
- Mami - rohant kiabálva anyám felé a kisfiam. Kyle felállt és folytatta az ingének gombolását, míg Jared anyám nyakába ugrott. Kyle közelebb lépett hozzám és magához vont.
- Késésben vagyok, kicsim. Indulhatnánk, lassan? - kérdezte kissé aggódva a férjem. Bólintottam, és kisiettem az autóhoz elintézni néhány dolgot.
   Mire visszaértem a lakásba Kyle mély beszélgetést folytatott az anyámmal, akinek az ölében Jared nyugtalanul fészkelődött.
- Persze, nem gond - hallottam anyu hangját, miközben beértem a nappaliba. A férjem mellé álltam, aki épp bekötötte a nyakkendőjét.
- Mi nem gond? - kérdeztem értetlenül.
- Csak lefoglaltalak ma estére - vigyorgott rám Kyle csibészesen.
- Oh - elpirultam és megpusziltam az arcát.
- És a hétvégére is - tette hozzá boldogan mosolyogva. - viszont most már tényleg indulnunk kell. Carla? - nézett anyámra kérdőn.
- Menjetek csak, majd én bezárom az ajtót.
    Lassan haladtunk az intézet felé. A kocsiban Kyle megfogta a kezemet és gyengéden simogatta. Általában így vezetett. Azt mondta, ez valahogy megnyugtatja. Azt mondta, megnyugtatom, ha hozzám érhet.
- Van két teljesen különböző kérdésem - szólaltam meg halkan, miközben az egyik piros lámpánál álldogáltunk a könnyű hóesésben.
- Ne várakoztass meg - fordult felém Kyle mosolyogva.
- Az egyik, hogy mire kellek a hétvégén?
- Oh - a vigyora még szélesebb lett, amibe az egész testem édesen megborzongott - hát meglepetés. Elutazunk, annyit elmondhatok.
- Imádom a meglepetéseket. A másik pedig...mit tudsz erről az ügyfélről? Könnyű vagy nehéz meló?
- Nem tudom - rázta meg a fejét, miközben sebességbe tette a kocsit - de te is nagyon jól tudod, hogy egyik eset sem könnyű.
   Néhány perc múlva leparkolt az intézet előtt. Sajnos bővítenünk kellett az épületet, mert egyre több az "ügyfél". Kyle a megszokott lazaságával szállt ki, én pedig követtem. Megfogta a kezemet és felsétáltunk a lépcsőn az épület bejáratáig. A férfi kinyitotta előttem az ajtót és beengedett. Ismerős környezet fogadott. A volt munkahelyem. Nem is igaz, mert még mindig itt dolgozom, de nem főállásban. Vagyis inkább néha-néha beköszönök.
- Mr. Karlson - állt fel a jobb oldalon elhelyezett székekről egy fiatal hölgy.
- Mrs. Harrison - fogott vele Kyle udvariasan kezet. Szemem a magába forduló fiatal fiúra esett. Kyle régi énje jutott róla eszembe. Lila ajkai voltak, sápadt bőre és üres tekintete. Remegett és biztos voltam benne, hogy rettenetesen érzi magát. Fekete kapucniját a fejébe húzta és összekuporodott Mrs. Harrison mögött.
- Hadd mutassam be a feleségemet - fordult most felém  Kyle - Rosalie Karlson, Emma Harrison - a nő nagyon ismerősnek tűnt, ahogy kezet ráztunk, biztatóan rámosolyogtam. - menjünk be az irodába, én azt javaslom.
   Ebben a pillanatban lépett be Jessica és Christian a hatalmas üvegajtón. Feléjük fordultam és széles mosoly terült el az arcomon, ahogy megláttam a legjobb barátnőmet, széles mosolyát, és hatalmas pocakját. Elengedtem Kyle kezét és máris feléjük robogtam.
- Héj, szia - ugrottam azonnal a barátnőm nyakába - hogy érzed magad? Milyen volt az Európai körút? - támadtam le azonnal, ezer meg ezer kérdéssel. Gyönyörű napbarnított bőre lett, bár ő mindig is barnább volt, mint én. Arca ragyogott, mint mindig Christian közelében. Főleg most, hogy ikreket várt tőle.
- Szia Rose - puszilt meg kedvesen Christian is, majd Kylehoz sietett, kettesben hagyva minket a leges legjobb barátnőmmel.
- Eszméletlen volt - kezdett mesélni Jess vidáman. - De Christiannak nagyon ki kellett számolnia, mire érünk haza. Mindjárt jönnek a lurkók. Mégsem szülhetek Velencében.
- Oh, a kis Mia és a kis Damien - hajoltam a barátnőm pocakjához hogy megsimogathassam - miért nézettétek meg? Sokkal nagyobb a meglepetés, amikor akkor derül ki, mikor megszülted őket.
- Christian ötlete volt, mert elkezdte megépíteni a szobákat és hát nem csinálhattunk semleges szobákat vagy csak kislányosat vagy csak kisfiúsat, meg nem vehettünk csak fiús holmikat, vagy csak lányos holmikat. Érted?
- Persze, nem iszunk meg valamit? - egyenesedtem fel és hátra fordultam. Kyle a fiúval és a nővel a nyomában indult el az irodája felé, miközben intenzív társalgásba bonyolódott Christiannal.

   Szinte egész nap Jessicán és Christianon gondolkodtam, és persze az új fiún az intézetben. Még a bevásárlásra sem tudtam eléggé koncentrálni. Lassan toltam a bevásárlókocsit az üzletben.
   Christiant jó néhány évvel ezelőtt kiengedték a börtönből, és azóta nem keveredett semmi rosszba. A kávézó virágzik a keze alatt, Jessica pedig még sosem volt ennél boldogabb. Amint Christian kiszabadult, elvette a barátnőmet. Aztán szinte körbejárták a világot, Christian nem sokkal a házasságuk után elvitte Jesst Japánba, ahova már tíz éves kora óta vágyott. Most pedig az ikrek születése előtt még egy utolsó körútra mentek, mielőtt lekötnék magukat a gyerekek mellett. Jessicával megkaptuk azt, amire mindig is vártunk. Olyan embereket kaptunk magunk mellé, akik szeretnek minket, sőtmitöbb tisztelnek minket, és ez egyszerűen csodálatos.
- Szia - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül, a következő pillanatban pedig Matt lépett mellém mosolyogva.
- Szia, Matt - ugrottam a nyakába boldogan. Évek óta nem láttam őt, még amikor Angliában éltünk sem találkoztunk vele túl sokat. - Hű, hogy megváltoztál - néztem végig rajta csodálkozva. Kócos, kisfiús haja eltűnt, helyette figyelmesen beállított frizura vette át a helyét. Még a ruhái ellenére is látszott, hogy megizmosodott, a jelenlétéből pedig sütött az a magabiztos intelligencia, ami régen még nem volt jelen. Hű. Ez aztán szép.
- Te is jól nézel ki - jegyezte meg mosolyogva. Istenem, most hogy látom ezt a mosolyt, rá kell jönnöm, hogy nagyon is hiányzott ez a mosoly. Mindig is fontos volt nekem, még úgy is, hogy ennyi év elválasztott minket. Nem annyira, mint Kyle, de szerves része volt az életemnek. Néha beszéltünk online, de nagyon ritkán. - A feleségemmel visszaköltöztünk egy kis időre a szüleimhez.
- A feleségeddel? - kérdeztem csodálkozva. Fura, hogy nem említette, bár féléve beszéltünk utoljára.
- Igen, Anna. A szobatársam volt még mikor először jöttem Angliába.
- Anna? - kérdeztem majdnem nevetve - emlékszem, mikor a kedvenc női nevedről beszéltünk. - Matt halkan felnevetett, kezeit zsebre dugta.
- Igen, érdekes, hogy pont egy Annát vonzottam be magamhoz. Figyelj. Nincs kedved este átjönni hozzánk? Szeretnélek neki bemutatni, és jó lenne újra beszélgetni, mint régen.
- Hát.. a ma este sajnos nem jó, Kyle tervezett valamit estére. Viszont jövő héten valamelyik este jó lenne.
- Rendben, akkor majd hívlak. Most mennem kell, sietek haza - lépett hátrébb egy bizonytalan lépést. Elmosolyodott. - Akkor majd beszélünk.
Hát ez fura volt.

   Késő délután benyitottam Kyle irodájába. Kicsi volt, de nagyon barátságos. Meleg színeket használva próbálta a megnyugtatás érzetét kelteni. Igazából az egész intézet az otthon érzetét keltette, nem véletlenül. Igaz sokkal több pénzbe került ez a stílus kialakítás, mint egy egyszerű, kórházszerű épületbe beruházni, mégis hatásosabb volt a páciensekkel dolgozni ebben a környezetben.
  Kyle néhány papír fölé görnyedt, miközben gondolkodva vakargatta a tarkóját.
- Minden rendben? - csuktam be magam mögött az ajtót halkan.
- Persze, csak az elszámolásokat nézem át - emelte rám egy pillanatra fáradt tekintetét. Sóhajtott és letette a kezében tartott papírt az asztalára, majd felnézett rám, miközben közelebb léptem. - Ez az fiú nagyon hasonlít rám, vagyis inkább a régi énemre - ismerte el kelletlenül. Eltolta magát az asztaltól, hogy az ölébe ülhessek - nincs célja, nincs mellette senki, nem érti mi történik vele. Össze van zavarodva és nagyon fél - tájékoztatott Kyle halkan. Arca aggodalmas ráncba futott össze. Kisímitottam a homlokából néhányat és csókot lehelltem rá.
- Majd te adsz neki életet. Ahogy olyan sok másik embernek adtál már, akik kikerültek az intézetből. - a mellkasomra döntötte a fejét.
- Te adtál nekem igazán életet Rose - suttogta a bőrömbe - minden nap hálát adok Istennek, hogy rád találtam, és hogy voltál olyan erős és átsegítettél ezen az egészen.
- Ezért te pedig életet adtál nekem, és Jarednek is. Valamit be kell vallanom Kyle - emeltem fel a fejét, hogy rám nézzen. Csillogott a szemem. Most már csillog a szeme. Amióta meggyógyult. - Eddig azért nem akartam elmondani, mert..hát ez nagyon hülyén fog hangzani, úgyhogy azt inkább mégsem mondom el miért - mosolyodtam rá kedvesen - de emlékszel, hogy ismerkedtünk meg? Emlékszel, hányszor voltunk együtt, miközben te ugyanúgy drogoztál, mint a többiek itt az intézetben? - meg akart szólalni, de a szájára tapasztottam az ujjamat - sosem mondtam el neked, de addig semmi nem érdekelt és én is magamba fordultam és egyedül voltam míg te nem jöttél. Kiráncigáltál abból a sötét világból, ahova én - mások segítségével - tettem hozzá szemforgatva - elbújtam. Elnyomtak, eltaszítottak egy olyan magányos világba, ahol nem voltam képes mosolyogni. Aztán jöttél te, a beszívott fejeddel - dörzsöltem meg játékosan a haját - színt és mosolyt vittél az életembe, még ha az nem is volt igaz. De a te segítségeddel voltam képes kilábalni abból a helyzetből, szóval nagyon hálás vagyok neked.
Az ajtó hirtelen kivágódott, mint egy végszóra. Rémülten kaptuk oda a fejünket. Christian zilált, arca ragyogott.
- Jessica most fog szülni - közölte izgatottan - szóval én elmentem. A kettesben a srác... öhm. - lehajtotta a fejét és levegőt vett - valami Simon, nem érzi jól magát. Nézzétek meg légyszi, én bemegyek Jesshez.
- Rendben, menj csak. Felhívom Robertet, majd átveszi a műszakodat - közölte higgadtan a férfi, akinek úgy kapaszkodtam a nyakába, mintha az életembe kapaszkodnék.
- Köszi haver, bocs, hogy megzavartam a... na szóval sziasztok - csukta be azonnal az ajtót.
- Hm.. - Kyle a telefonért nyúlt és felhívta Robertet. Rövid beszélgetés volt és tömör - Gyere kicsim - csókolta meg hirtelen az arcomat - nézzük meg mi a helyzet a mi Simonunkkal.

   Haza felé a kocsiban csend telepedett közénk. Talán azért, mert Simon tényleg olyan volt, mint Kyle és ez a felismerés mindkettőnket kissé lesokkolt. Voltak itt mindenféle egyének, de olyan még nem igazán akadt, akinek meghaltak a szülei, aki magányosan él hónapok óta egy hatalmas házban. Meggyógyítjuk. Meg tudjuk gyógyítani. Kyle mereven nézte az utat maga előtt.
- Kicsim - szólaltam meg halkan és bátortalanul. Megrázta a fejét, mintha ezzel kitisztítaná a gondolatait, majd felém fordult, apró mosolyt húzva magára.
- Tessék. - simogatta meg a kézfejemet gyengéden, miközben összekulcsolt kezeinkkel váltott.
- Csak arra gondoltam... tudod talán felújíthatnánk a fürdő melletti szobát, ami csak úgy van.
Merthogy a lakás három hálószobás volt, ebből az egyikben éltünk mi, a másikban pedig a kis Jared.
- És mit szeretnél vele csinálni, Rose? - kérdezte érdeklődve a férjem, miközben vártunk, hogy a kapunk kinyílódjon.
- Átalakíthatnánk gyerekszobának - ajánlottam halkan. A férjem értetlenül nézett rám.
- Jarednek már van szobája.
- Tudom - a hasamra néztem. Egyik kezemet puhán rásimítottam és megsimogattam a bennem növekvő kisbabát.
- Istenem! - kiáltott fel Kyle boldogan - Rose! - fogta két kezébe az arcomat. Arca ragyogott, gyors hálával teli csókot nyomott ajkaimra. - Kisbabánk lesz, Rose? - kérdezte boldogan. Széles mosoly terült szét az arcomon.
- Igen. Már hat hetes. - néztem a gyönyörűen csillogó szemeibe. Széles vigyor terült el az arcán, forrón megcsókolt. Azt hiszem nem igazán akartam leállítani, és nem is tettem. Még szerencse, hogy az ablakok sötétítettek voltak.

- B&J Rose? Ez meg mit jelent? - kérdeztem Kylet, ahogy egy papírra firkált az ágyunkban. Késő este volt már. Holnap ismét iskola, nem hiszem hogy házi lenne.
- A B Beautifult jelent. A J pedig Jackpotot. Ha rád gondolok, mindig az jut eszembe, milyen gyönyörű vagy. Számomra te vagy a Jackpot, a főnyeremény. Szóval én csak játszadoztam a szavakkal és a betűkkel és hát...ez jött ki. 

2013. december 1., vasárnap

Szomorú hír :( R.I.P.

Sziasztok! 

Sajnos sokkoló hírt kell közöljek :( Szombat este elhunyt a Halálos Iramban sorozat sztárja, Paul Walker. Nagyon szerettem őt, és tudom, hogy jó ember volt. Én még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen jó ember távozott köztünk, de ahogy Vin Diesel mondta, a Mennyország gazdagabb lett egy angyallal. Őszinte részvétem minden családtagjának, főleg a kislányának. Én el sem tudnám képzelni az életemet apukám nélkül.
Nyugodj békében drága Paul!

További információ!

"Amikor megszülettél mindenki nevetett, csak Te sírtál. Éld úgy az életed, ha meghalsz mindenki sírjon és csak Te nevess."

2013. november 30., szombat

33. Fejezet /Utolsó fejezet/

Sziasztok!




Szomorúan látom, hogy egyre kevesebben kattintotok.. :( Remélem azért nem ment el mindenkinek kedve teljesen a történettől. Próbáltam mást alkotni, próbáltam valami újat hozni, fogalmam sincs hogy sikerült. Az utolsó fejezet vidámabb lett, remélem ezt nagyobb élvezettel fogjátok olvasni. Imádtam minden percet, amit a írással tölthettem, mindenképp szólok, ha új blogba kezdenék, de egyelőre ez az egy marad. Most nagyon sok minden másra kell koncentrálnom, úgy pedig nem szeretnék blogba kezdeni, hogy nem foglalkozom vele rendesen. Az epilógus jövő hétre várható.
Láthatjátok új kedvenc képemet :) 

 Mindenkinek További jó Olvasást! :)





33. Fejezet
( Part last)

Rosalie Everhood: 

     Elkezdődött az iskola. Ez az év új illatokat hozott, új tanárokat és egy teljesen új életet. A végzős évem kezdetével minden megváltozott. Hogy hogyan?
      A nyár utolsó napjaiban elköltöztem otthonról. Miután lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki megnyugodott Brad halála után, nagyon egyedül éreztem magam. Kyle elment, Matt pedig sem a hívásaimra, sem az emailjeimre nem válaszolt. Teljesen egyedül maradtam. Jessicáékat kivéve. Ők velem voltak. A két barátnőm. Amikor beköltöztem Kyle lakásába, minden sokkal jobb lett. Valahogy nyugalommal töltött el a gondolat, hogy már nem kell apám szidásait hallgatnom, és azt, hogy mennyire szerencsétlen vagyok az élethez. Teljesen új és pozitívabb életet kezdhettem. Azzal indítottam, hogy az iskola elkezdése előtt az egész lakást kitakarítottam. Fogalmam sincs miért, de jól esett. Jól esett dolgozni a házon, dolgozni egy jövőért. Dolgozni azért, ami talán egyszer az enyém lesz. Boldog voltam. Larát - a kiskutyámat - is beköltöztettem, hogy ne legyek egyedül. Mindennap vártam Kylera. Azzal, hogy ott laktam, sokkal közelebb éreztem magamhoz. Mintha ő is ott lenne velem.
     Mikor elkezdődött az iskola, és teljesen befejeztem a ház takarítását és renoválást, elhatároztam, hogy csak a tanulás lesz a legfontosabb, ahogy Kyle kérte tőlem. Viszont az iskola első napja után megtaláltam Kyle leveleit. Amiket még a rehabilitációs központban írt. Minden este felbontottam egy levelet. Ezzel még közelebb éreztem magamhoz, szinte éreztem őt magam mellett. A levelek az érzéséiről szóltak, nagyon sokszor elmondta, mennyire szeret, és mennyire hiányzom neki. Majdnem minden este könny csordult a szememből. Hiányzott, fájt. De éltetett a remény, hogy vissza fog jönni hozzám. Ezerszer elolvastam a legszebb leveleit, amikben azt írja, hogy csak miattam csinálja az egészet, csak azért tudja megcsinálni, mert tudja, hogy én létezem. Akkor még nagyon bántotta a dolog, hogy fizikailag bántott, és a reménynek csak szikráit látta akkor. Viszont mindennap megírta a levelet, és minden levélben szerelmet vallott.
      Aztán az utolsó levelek megváltoztak. Azt írta, egy közös jövő jár a fejében egész nap. Pedig akkor még nem mentem el hozzá. Eltervezte a házat, a közös házunkat. Abban amiben éltem. Nagyon sok mindent leírt. Már lassan letelt az első két hét az iskolából, mikor elértem azokig a levekig. Még az iskola kezdete előtt kaptam egy borítékot, amin feladó helyett, csak egy delfin volt. Rengeteg pénz volt benne, legalábbis bőven elég arra, hogy fizessem a rezsit. A maradékot eltettem. Így mikor Kyle régi leveleit elkezdtem olvasni, és megkaptam a második ilyen levelet, már volt elég pénzem arra, hogy elkezdjem az átalakítást.
     Szerencsére a szomszédba épp egy korombeli fiú költözött, aki elég sokat unatkozott otthon. Áthívtam segíteni, azt mondta, nagyon szívesen teszi. Így volt társaságom. Kyle szobájával kezdtem, mert a levelében azt írta, azt szüntetné meg először. Igazából csak kipakoltuk a bútorokat, és egy nyugtató színnel kifestettük. Minden percben azt kívántam, bár Kyle lenne itt, bár vele festhetném ki a szobát. Bár vele szórakozhatnék. Helyette csak Jackson volt itt, aki vicces volt ugyan, és elég sokat nevettünk, akkor sem Kyle Karlson volt az. Aztán átalakítottuk a nappalit. Letapétáztuk egy számomra nagyon szép tapétával. Próbáltam a zöld színnel és annak árnyalataival variálni, hiszen az a remény színe. Ha jól tudom. Meg persze a természeté és a békéé. Néhány nap alatt sikerült elkészülnünk a két szobával. Muszáj volt pár napot otthon aludnom a festék szag miatt, de így legalább volt időm gondolkodni. Vagyis volt időm máshogy gondolkodni. Előszedtem egy nagyobb dobozt, és elkezdtem belepakolni a könyveimet. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán Kyle már nem is akarja ezt az egészet, de mégis legbelül azt éreztem, hogy vissza fog jönni hozzám. Persze nem volt rá garancia, de a remény éltetett mindennap. Amikor felkeltem, csak azért keltem fel, hogy várjak a barátomra. Hogy felkészüljek arra, bármelyik pillanatban betoppanhat. Esténként persze magányosan feküdtem le, Larával az ágyban, de aztán jöttek az álmok, amikben Kyle mindig velem volt. Aztán eljött az október, és egy újabb boríték, újabb pénzzel. Viszont egy cetli is volt benne, azzal a felirattal, hogy " Várj rám!"  Ez még nagyobb reményt adott, így rátértem az utolsó és legfontosabb szobára. Amiről csak annyi állt a levelekben, hogy " Végül pedig a hálószobánk. Tudod ma jártál itt először, és ma már hinni kezdtem a közös jövőnkben. A fejemben már összeállt a közös jövő alapja, egy közös otthon. Nagyon sok mindent megterveztem, de arra jutottam, hogy az utolsó és legfontosabb szobát, rád hagynám. Szabad kezet adnék neked benne, hiszen abban a szobában veled lehetnék, és nem érdekelne, milyen színűek a falak, vagy milyenek a bútorok. Csak az számítana, hogy veled lehetek. Viszont a rózsaszínt nem engedném" 
      Az októberi borítékban talált cetli mindent megpecsételt. Eddig semmit nem változtattam a szobán, amiben régen a szülei éltek. Nem éreztem őket, nem éreztem, hogy valaki másé lenne.   
    Végül elkezdtem tervezgetni a szobát. Napokat töltöttem a papír fölött, iskolában és otthon, órákat töltöttem az üzletekben. Mindennek olyannak kellett lennie, mint egy pár szobája.    Amiben Kyle is jól érzi magát. Nem csak én. Jacksonnal elég sok üzletet bejárunk, átmentünk a határon túlra (merthogy épp a határ mellett laktunk) is. Szerencsére a fiú értett majdnem mindenhez, ami fontos volt. Mármint tudott villanyt szerelni, össze tudott szerelni egy bútort, és nagyon jó tanácsokkal látott el.
     A hét elején kezdtem a tervezést, a hétvégére pedig majdnem minden összeállt a fejemben. Jessicáék kicsit megszállottnak néztek, és ezt meg is jegyezték.
- Akkor ma jössz a Centralba? - bökött meg Jessica a könyökével egyik óra után. Épp a tanszereimet szedegettem össze.
- Öhm, persze. Vagyis nem tudom. Elég fáradt vagyok.
- Rendben. Viszont holnap muszáj elmennünk vásárolni. Úgyis van pénzed, ez már nem lehet kifogás. Christian elég jól megfizet - lelkendezett a lány mellettem. Elmosolyodtam és bólogattam.
- Persze, de mintha már néhányszor megköszöntem volna neki
   Merthogy a Centralt Christian vette át. Három év letöltendőt kapott Brad miatt. Mint kiderült közvetve bár, de Christian tudott néhány gyilkosságról, és soha senkinek nem szólt róla. Emiatt ítélték el egyedül. A nyakába varrták azt is, hogy segédkezett a drogterjesztésben és persze az a sok testi sértés, amit elkövetett. Ha bár nem volt teljes mértékben rossz, én tudtam hogy mindig is a család miatt csinált mindent. Nem mentség, de tudom, hogy nem rossz ember. Ismertem a múltja egy részét. Nagyon sok enyhítő körülmény volt. Mivel ő most börtönben ült, Jessica vette át a vezetést, persze segítséget és tanácsokat kérve Christiantól, és szigorúan csak addig, míg a fiú ki nem szabadul. Ők közös életet éltek, mégis elválasztotta őket a hatalmas épület. Annyira más volt ez, mint amit én elképzeltem a börtönökről.
      Szóval nekem munkára volt szükségem, így Christian azonnal felajánlotta, hogy dolgozhatok nála, ha szeretnék. Vagyis Jessicának és neki, mert az üzletet ketten vitték. Természetesen igent mondtam, hiszen nagyon régóta szerettem volna bárban dolgozni. A remek főnökömnek köszönhetően, a munkaidőmet én oszthattam be. Ami általában hétvégét jelentett, és maximum egy munkanapot. A ház volt az első, de nem akartam, hogy csak a Kyle által küldött pénzt fordítsam rá. Én is szerettem volna beletenni a "közösbe" így az apróbb tárgyakat és bútorokat én vettem a házba. Ráadásul még magamra is költhettem, ami a legjobb volt.

    Október végére már kezdett minden nagyon rosszul esni. Kyle hiánya a legrosszabb volt. Próbáltam az iskolára koncentrálni, de nem mindig ment. Jackson egyre többet aludt a nappaliban, mert egyre közelebb kerültünk egymáshoz, én pedig rettenetesen egyedül éreztem magam. Esténként együtt filmeztünk, aztán beszélgettünk és aludtunk. Lelkiismeretfurdalásom volt, de eszem ágában sem volt túl közel kerülni Jacksonhoz. Csak nem akartam tovább egyedül lenni. Néhány napja újra elolvastam a levelek, most már az új hálószobában. Lecseréltem az ágyat, a bútorokat. Új függönyöket vettem. A falak fehér színűt kaptak, de például az ággyal szembeni falra két hatalmas vörös rózsát ragasztottunk, melyek a szekrény két oldalánál helyezkedtek el. A rózsából zöld szár indult el, egészen a padlóig, azon pedig néhány kisebb rózsa nyíldogált. Nem akartam túl cicomázni az egészet, egyszerűt szerettem volna és szépet. Az ágytól jobbra eső falra egy fekete vonalas pillangót tettem, ami az ablak felé repült. A bal oldali fal pedig halvány bézs színű volt, és a sarokban egy nagyobb, de annál egyszerűbb bokor díszelgett. Több színű vonalak ágaztak el minden felé, a végükön pedig színes, egyszerű virágok nőttek. Semmi nem volt túl díszítve, egyszerűen három minta volt, de nagyon jól néztek ki. A bútorozás csekély volt. Csak az ágy előtt volt egy kisebb szekrénysor, rajta tévével. Valamint az ablak mellett, egy ruhásszekrény. Az ágy fölé egy delfinekkel teli lagúnás képet akasztottam.


   Lehullottak a levelek a fákról a kertben. Minden elkészült, az egész házat átalakítottam. November vége volt. Hosszas tárgyalás után sikerült visszaszereznem Kyle kutyáját, Zeust. Először féltem, hogy mi lesz vele és Larával, merthogy Lara kicsi volt, Zeus pedig egy óriás, de elég jól kijöttek. Először csak morogtak egymásra, de aztán együtt aludtak a nappaliban a kanapén, esténként pedig Lara velem aludt. Szomorúan néztem ki az ablakon a hálóban. Vihar volt, szörnyen erős. A fenébe is, november vége van. Vajon együtt tölthetem Kylelal a karácsonyt? Vagy évekig nem akar visszajönni? Már teljesen kész volt a családi ház, berendezkedtünk a kutyákkal, egyedül Kyle hiányzott. De ő nagyon. A szívem nagyon fájt. Egyedül voltam.

     Szomorúan sóhajtottam, majd az üres tányéromra néztem magam előtt. Az ágyra csúsztattam a könyveimet az ölemből, aztán felálltam, hogy kivigyem a koszos tányért a mosogatóba. Hallottam, hogy a kutyák ugrálnak, és mikor kinyitottam a szoba ajtót, ledöbbentem. Biztosan csak álmodtam. Ajkaim szétnyíltak, elfelejtettem levegőt venni. A szívem hevesen dobogott és nem tudtam, hogy sikítsak, vagy sírjak-e örömömben. Kyle ugyanúgy ledöbbent, ahogy én. A cipőjét már levette, ruhája csurom víz volt, ahogy ott állt a nappali másik végében.
- Itt maradtál - szólalt meg halkan, teljesen lesokkolódva. Nem bírtam tovább várni, a tányér kicsúszott a kezemből.
- Kyle - rohantam felé boldogan.
    A nyakába ugrottam, ajkam máris az övén volt, szorosan öleltem, tudni akartam, hogy ez nem csak álom. Istenem, tényleg itt van. Lábamat szorosan a derekára fontam, beletúrtam a vizes hajába, és csókoltam a gyönyörű száját, ahogy csak tudtam. A falnak estünk. A táskája kiesett a kezéből, és hangosan puffant a földön. A vágy tornádóként árasztotta el a testemet, alig kaptam levegőt a hirtelen döbbenettől és a túláradó boldogságtól. Öleltem, ahogy csak tudtam, csókoltam, amennyire csak bírtam. Ajkunk elválaszthatatlanul tapadt össze.  Boldogság könnyek csorogtak végig az arcomon, az egész testem fel tudott volna robbanni a boldogságtól. Kyle beletúrt a hajamba, szorosan tartott a kezeiben. Átázott a vékony felsőm, és a jeges víz csípte a combomat és a lábamat, ahol már nem volt anyag. A barátom elrugaszkodott a faltól, a következő pillanatban pedig letett a kanapéra.
- Várj - állt meg hirtelen. Kinyitottam a szemem. A fiú fölém magasodott, hajából csöpögött a mellkasomra a víz. - Olyan rég láttalak, Rose - suttogta gyengéden, majd lágy puszit nyomott a számra.
- Úgy hiányoztál, Kyle! - szorítottam magamhoz a fiút. Ajkaim szüntelen csókolták a bőrét, ahol tudták. A nyakát, az arcát.
- Rose! Egy kicsit - szólt rám határozottan, majd megint eltolt magától. Csalódottan néztem rá. - várj egy kicsit, hadd fogjam fel, mi történik - bocsánatkérő szemekkel néztem rá. - Képtelen vagyok elhinni, hogy itt maradtál, és mindent megcsináltál. Megcsináltad a házunkat, Rose - mosolyodott el boldogan. Hosszasan megcsókolt, teste az enyémhez simult. Átkaroltam a nyakát. - Az otthonunkat - suttogta ajkaimba.
- Megvárattál! - motyogtam a szájába, majd visszacsókoltam. Feljebb nyomtam magunkat, hogy ülő helyzetbe kerüljünk. - Azt hittem kicsit hamarabb jössz - húzódtam el tőle kissé. Lefejtettem róla a vizes a kabátot, ő pedig két kezébe fogta az arcomat. Felnéztem rá. Csillogtak a szemei, sokkal magabiztosabb fiú lett belőle. Most már férfinek nézett ki, nem kisfiúnak.
- Sajnálom - simogatta meg hüvelykujjával az arcomat. - Muszáj volt behoznom a lemaradásomat, de most már itt vagyok.
- Kyle - húzódtam közelebb hozzá azonnal. Lassan ledöntöttem a kanapéra, majd rámásztam. Értetlenül nézett rám, de én tudtam, mit akarok. Őt. Csak is őt. Ajkammal végigsimítottam az ajkain, miközben elkezdtem kigombolni az ingét - Akarlak - suttogtam határozottan a szájába, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Testünk összesimult, kezeit a derekamra vezette, majd elkezdte lehúzni rólam a felsőmet. Kissé megrázkódtam, ahogy hideg kezével hozzám ért, de nem zavart különösebben. Kibújtam a pólómból, ő pedig megszabadult az ingétől. - Ne itt - néztem rá komolyan. Összeráncolta a homlokát. - Avassuk fel a hálót - simítottam végig csupasz felsőtestén. Izmosabb lett, a bőre sokkal szebbnek tűnt, ahogy végignéztem rajta. Már nem az a kisfiús Kyle volt, akit megismertem. Sokkal több, sokkal jobb.
   Beletúrt a hajamba, hogy gyorsan magára húzhasson. Forró ajkai az enyémen, kezem a testén, keze az enyémen. Felült, az ölébe vett, majd könnyedén tartva a karjai között, elindult velem a hálóba. Hátával lökte be az ajtót, míg én kapaszkodtam a férfibe, és mohón csókoltam. Mielőtt elfektetett volna az ágyon, félúton megálltunk, és egy gyors mozdulattal lesöpörtem a tankönyveimet onnan. Elnevettem magam, mi pedig máris a puha matracon feküdtünk.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte halkan.
- Igen, teljesen biztos. - húztam magamhoz közelebb a nyakánál. Arcunk egy hajszálnyira volt egymástól - Szeretlek Kyle, és te vagy az egyetlen, akivel megosztanám mindenemet. Te vagy az egyetlen, akivel meg akarom osztani. Az egyetlen, akinek odaadnám mindenem.
- Én is szeretlek, Rose. Eddig nem tudtam mit jelent szeretni, de most már tudom. Szeretni akarlak téged örökre. Megígérem soha többé nem foglak bántani.
- Akkor szeretkezz velem Kyle Karlson - simogattam meg a tarkóját gyengéden.
- Bár tudnád, mióta várok rád - suttogta ajkaimba, majd enyémre tapasztotta az övéit.

   Soha életemben nem éreztem még azt, amit Kyle adni tudott, amit kihozott belőlem. Amikor a testünk összeolvadt, megszűnt minden, és csak ő volt és én. Túl áradt bennem a boldogság, és annyira fantasztikus érzés volt vele lenni. Vele lenni úgy. Összeolvadni, szeretni egymást. Leírhatatlan extázis kerített hatalmába. Otthon voltam, boldogságban és szeretetben. Az ember azt érzi. Az igaz szeretet érzi. Olyan dolog volt az, amit Kyle adott, ami felbecsülhetetlennek számított. Neki adtam a legfontosabb dolgot a világon, és én akartam neki adni. Soha nem akartam abbahagyni, örökké így akartam élni szeretetben és Kylelal. A gyengéd érintéseiben, a gyengéd csókjaiban, az érzésekben. Úgy éreztem ez az utolsó kulcs ahhoz, hogy teljesen összekössük magunkat. Egyek voltunk, család voltunk. Elválaszthatatlanok.

Nagyon mélyen aludtam. Tudtam, hogy fel kellene már kelni, hiszen lassan el kell indulnom az iskolába, de nagyon kimerültem. Próbáltam felébredni, legalább agyilag. Kyle gyengéden simogatta a hasamat hüvelykujjával, miközben hátulról átölelt. Ajka a nyakamon pihent. Elmosolyodtam.
- Jó reggelt! - suttogta a nyakamba, majd apró puszit nyomott rá. Pislogva próbáltam kinyitni a szemem, az ablakon beáradt némi fény. Halkan felnyögtem. Nemcsak a fény miatt, hanem mert volt egy kis izomlázam is. Úgy mindenhol.
- Jó reggelt! - fordultam meg a barátom karjaiban. A világ teljesnek tűnt, és szebben ragyogott minden, mint máskor. Kyle mellkasába fúrtam az arcomat, majd átöleltem őt.
- Tetszik a ház - suttogta a fülembe gyengéden és mosolyogva, majd megcsókolta az arcomat. - Remélem teljesen beköltöztél.
Rámosolyogtam, és bólintottam.
- Ez a hely a kedvencem - mosolygott rám őszintén, miközben az arcomat simogatta - imádom a mintákat a falon, és hogy minden olyan tiszta. Olyan tiszta, mint te.
- És mint te - motyogtam álmosan.
- Hogy sikerült visszaszerezned Zeuszt? - kérdezte boldogan.
- Egy kis tárgyalással. Most én jövök. Miért jöttél ilyen későn? - ráncoltam értetlenül a homlokomat.
- Nagyon sok mindent elintéztem. Angliában voltam. Mattel - elkerekedett a szemem - segített nekem talpra állni, találtam munkát. Matt felkészített az utolsó évemre, meg elég sok orvosnál jártam.
- Orvosnál? - kérdeztem érdeklődve. Kitöröltem a szememből az álmot. Kyle a hátára fordult, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Simogattam a hasát, míg ő a hátamat.
- Igen. Megpróbáltam helyrehozni, amit elrontottam. Egy teljesebb élet reményében. Próbáltam tenni valamit a kezem ellen - felemelte, az erek vastagon dagadtak ki az alkarján, a bicepsze felé. - A szívemért, és nagyon sok mindenért, amit elrontottam magamban.
- És sikerült?
- Nem teljesen. Már sosem lehet olyan erős a szervezetem, mint egy normális emberé. - közölte halkan.
- Nem baj. Majd én gyógyítalak, ha beteg leszel - mosolyogtam rá elégedetten. Megfogta az államat, hüvelykujjával megsimogatta alsó ajkamat. Fejét kissé oldalra döntötte.
- Ragyogsz. Régen nem mosolyogtál ennyire és így.
- Szerintem igen.
- Nem láttad magad. Nagyon jól érzem magam, Rose. Otthont teremtettél nekem. Tudod milyen csodálatos volt haza jönni? Meleg, szeretetteljes otthonba? - Kyle felült. Magam köré tekertem a vékony pokrócot. Kyle megsimogatta az arcomat - El sem tudom neked mondani, mennyire hálás vagyok. Mennyire csodálatos érzés így haza jönni. Valahová, haza. Amikor a szüleim meghaltak, már nem volt otthonom. De te újra teremtettél egyet, Rose.
   Közelebb hajolt hozzám, ajkát gyengéden az enyémre nyomta. Kezét a tarkómra helyezte, és egyre feljebb csúsztatta a hajamba, míg finoman ízlelgette ajkaimat. Elengedtem a pokrócot, ami puhán gyűlt össze körülöttem, hogy mindkét kezemmel átölelhessem. Meztelen bőröm, az ő testéhez simult. Az ölébe másztam, lábamat átvetettem a derekán, és összekulcsoltam a testén. Kissé elvált tőlem, majd lenézett kettőnk közé. Maga mögé nyúlt.
- Tudom, hogy nagyon fiatalok vagyunk, Rose - kezdte halkan - De én tudom, mit akarok. Téged akarlak - nézett a szemeimbe határozottan - Téged örökre. Tudom, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben, és hogy azt akarom maradj mellettem mindig. Te is ezt akarod, Rose? Akarsz engem?
- Igen. Szeretlek Kyle, és én is veled akarok lenni.
- Akkor hozzám jönnél feleségül? - kérdezte komolyan, majd kettőnk közé emelt egy dobozt, benne egy gyönyörű gyűrűvel. MI? Micsoda? Képtelen voltam felfogni mi történik. Annyira váratlanul ért, hogy leblokkoltam, és csak néztem a gyűrűt magam előtt döbbenten. - Rose - szólalt meg Kyle aggódva. - Szeretnél a feleségem lenni, Rosalie Everhood? - hosszú szünet következett. Feleség? Tizenhét éves vagyok, de tudom, hogy vele akarok maradni. Örökre vele akarok maradni. Megcsókolta a számat és becsukta a dobozt. - Rendben, nem kell rá válaszolnod - mondta halkan.
- Ne! Várj! - megfogtam a kezét, és visszaemeltem kettőnk közé. Kinyitottam a dobozt. - Veled élni, örökre? - motyogtam döbbenten magam elé. Ujjaimat végigvezettem a karján, a vállán, a nyakán, az arcáig. Belenéztem a komoly, csillogó szemeibe. - Olyan szép ez a szó. Örökre. - suttogtam elérzékenyülve. - Veled. - lélegzetvisszafojtva várt a válaszomra. Elmosolyodtam. Jobban befészkeltem magam az ölébe - Igen, Kyle. Lennék a feleséged, bármikor.
Felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Csókja hálával teli volt, és boldogsággal telt. Lenyomott az ágyra, hogy folytathassuk az éjszakát, és újra együtt lehessünk.

2013. november 9., szombat

32. Fejezet / Hogyan tovább?/

Sziasztok! 

Először is bocsánat a folytonos blogdesign változásért, de egyszerűen nem találok olyan sablont ami tetszene nekem, és ami jól is néz ki és még a fejléchez is megy. Őszintén bevallom utálom a rózsaszínt, de mégis úgy döntöttem ez marad most már, hiszen két fejezet van hátra ezzel együtt. Elnézést a rengeteg késésért, nagyon nem tudtam erre a történetre koncentrálni, így nem igazán tudtam fejezetet írni. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott és akik velem voltak a kezdetektől vagy most csatlakoztak be. Remélem ha újból blogot nyitnék, akkor is velem tartotok majd. Egyelőre szeretném ezt a korszakot lezárni, még néhány hétig szívesen maradok, aztán a blog lezárul. Élmény volt dolgozni a történeten, élmény volt kapni a visszajelzéseket, amik gyakran szebbé tették a napjaimat :) Köszönök szépen mindent.

Hirdetni valóm: A minap megkapta a blog a negyedik díját :) Köszönöm szépen Dorina Nagynak :)



32. Fejezet
(Hogyan tovább?)

Rosalie Everhood: 

   Összekuporodva vártam Christianra, hogy visszajöjjön. Szemeimből lassan csordultak ki a félelem könnyei. Mellkasomat elszorította ez az érzés, és tudtam, hogy utálom ezt. Az az egy gondolat tudott megnyugtatni, hogy mi lenne, ha most Kyle velem lenne. Elképzeltem, hogy ő itt ül mellettem, hogy nem hagyja, hogy bajom essen. Hozzábújhatnék, szorosan megölelném és tudnám, hogy minden rendben lesz.
   Minden zajra felkaptam a fejem, Minden zajnál hevesebben dobogott a szívem, és minden zaj az őrületbe kergetett. Aztán kulcs zörrent a zárban. A takarót az arcom elé húztam, megpróbáltam a remegésemet visszafogni, a sírásomat elcsitítani. Csupán a szemem látszott ki a takaró mögül, az ajtó kinyílt. Sötét volt, semmit sem láttam. Ettől még csak jobban megijedtem. Sikoly tépte a füleimet, a lelkemet. A testem reszketett és kész volt arra, hogy elfusson. Nem, mégsem. Nem tudtam mozdulni, és azt vettem észre, hogy egy jó ideje levegőt sem veszek. Láttam az árnyékot, de nem tudtam ki az.
   Felkapcsolódott a villany, én pedig sikítás kíséretében rántottam a fejemre a takarót. Zokogtam.
- Héjkás Rose, nyugi - hallottam Christian hangját egyre közelebbről. A következő pillanatban az ágy lenyomódott, én pedig erős szorítást éreztem magamon. Testem teljesen az ágynak feszült, ahogy eldőltem Christian súlyától. - Itt vagyok, Rose. Semmi baj - simogatta meg nyugtatgatva a hátamat. Nem mertem előjönni, nem mertem megmozdulni. Csak sírtam és sírtam, a férfi pedig közben kitartóan nyugtatott.
   Nem tudom meddig fekhettünk így, de aztán végül megnyugodtam. Christian magához ölelt, mint egy kisbabát. Vagy mintha Jessicát ölelné. Nem érdekelt most a hülye képzelgésem, örültem, hogy valaki mellettem volt. Kibújtam a takaró alól, és a férfi sajnálkozó arcába néztem. Lejjebb húzta a takarót, én pedig arcomat a mellkasába fúrtam. Szipogtam párat, könnyeimet a puha pólójába töröltem. Fura illata volt. Jessica illata. Tágra nyílt szemmel néztem fel rá.
- Te..te.. Jessicánál voltál? - kérdeztem döbbenten. Arca érzelem mentes maszka rándult össze, és lassan bólintott.
- Elmondtam neki egy titkot, és neked is tartozom eggyel. - kíváncsian emeltem rá tekintetemet. Mély csend ereszkedett közénk. Vártam és vártam. Mélyen beszívta a levegőt, miközben a plafonra emelte a tekintetét. - Van egy testvérem. Brad. Mi ketten teljesen testvérek vagyunk, közös szülőkkel. Viszont van még egy testvérünk - lepillantott rám. Próbáltam a fejemben magam elé képzelni Brad arcát, hasonlóságokat keresni kettejük között, miközben próbáltam feldolgozni a dolgot. Rájöttem, hogy Christian valamira vár.
   Elhúzódtam a fiútól, és felültem az ágyon. Christian követte a példámat, és ő is felült, neki dőlve így a hideg falnak.
- Még egy testvér? Kicsoda? - kérdeztem homlok ráncolva.
- Kyle - suttogta maga elé. Egy Kylera gondolunk vajon? A név hallatán leesett az állam, tátott szájjal bámultam magam elé. - Kyle csak a féltestvérünk, de nem tud róla. Ő a legfiatalabb közülünk. Anyánk még kiskorunkban elhagyott minket, emlékszem, mikor kiment az ajtón és vissza se nézett.A bátyám 27 éves, én pedig 23 vagyok. Mikor anyánk elhagyott minket, én öt voltam, Brad pedig kilenc éves volt. Nem értettük miért megy. Mindennap vártuk őt, de nem jött vissza. Egyedül maradtunk. Soha nem keresett minket. Soha többet nem láttuk őt. Csak mikor néhány éve a városba költöztek. Brad összebarátkozott Kylelal, egy társaságba keveredtünk, elég sokat jártunk össze. Aztán egyik éjszaka összefutottunk az anyjával. Ő is megismert minket. Mikor Kyle beszállt a kocsiba, a nő a vezető ülésen lemerevedett, és minket bámult. Brad lefagyott mellettem. Nem értettem mi van. Én nem ismertem fel anyánkat. Brad viszont igen. Beszélni akart vele, nem nyugodott, amíg nem kapott válaszokat. Válaszokat arra, miért hagyta el a fiait. 
  Christian mély lélegzetet vett. Felnéztem rá. Képtelen voltam gondolkodni. Csak hallgattam és hallgattam. Egybe folytak az események a szemem előtt. Megjelent egy nő egy kocsiban, a két férfi az autó mellett. Kyle, ahogy semmiről sem tudva beszáll a kocsiba. 
- Brad a fejébe vette, hogy megkeresi. Elmentünk a házukhoz, és ők épp siettek kifelé a házukból. Ő és a férje. Feldúltak voltak. Brad pedig eszméletlenül dühös. Anyánk elé állt, megállította az utcán és kérdésekkel bombázta meg. Meg akartam állítani, de késő volt. A férje nem hitt a fülének. Nem tudott rólunk. Kiabálni kezdtek. Kyle apja és anyánk. Aztán beszálltak a kocsiba. Nem adott magyarázatot. Veszekedtek a kocsiban is, láttuk, amikor elhajtottak a háztól. Kyleért mentek. Utoljára. 
- Meghaltak - suttogtam magam elé. Szemembe könny gyűlt, a torkom elszorult a visszafojtott fájdalomtól. Christian hangja rekedt volt. 
- Igen. Karamboloztak, az autó felborult. Közvetve vagy közvetlenül, de mi okoztuk a balesetet. Kylenak nem mondtunk el semmit. Ez a titok kötött Bradhez, és Kylehoz. A szülei halála után egyre többet találkoztunk, szinte együtt éltünk. Átvette Brad életstílusát, rászokott a drogokra, de sokkal erősebben űzte, mint kellett volna. Többször került már kórházba. Haragudtunk rá az elején. Ő mindent megkapott. Ő megkapta anyánkat, mi miért nem? Mi miért nem voltunk neki elég jók? Aztán múltak a hetek, a hónapok és Kyle állapota egyre rosszabb lett. Eltávolodott tőlünk, bár a drogokért visszajárt. Brad nem kérte el az árát, nem is foglalkozott vele. Aztán egyik este eldurrant az agya, övöltött, kiabált, rombolt. Azt mondta gyűlöli Kylet, és mindenért megfizet. Akkor én már nem haragudtam a srácra, de úgy tűnt Brad átvette az én gyűlöletemet is. Ki akarta csinálni Kylet és engem is belevont. Csak úgy tudtam megvédeni őt, hogy belementem a játékba. A bátyám már az első estén félholtra akarta verni. Egyedül én tudtam visszatartani őt, mert én voltam az, aki tudott rá hatni. De már én sem tudok. Már senki sem képes leállítani őt.
- Félek - dadogtam magam elé. Nem tudtam mit csinálok. Nem tudtam mi fog jönni. Féltem, a mellkasom úgy fájt, mintha satuba szorítanák. Haza akartam menni. Elsírtam magam, remegő testem erőtlenül hullt Christian testére. 


    Arra ébredtem, hogy valaki erőteljesen dörömböl az ajtón. Christian teste összerezzent alattam, ahogy az enyém is. 
- Azonnal nyisd ki az ajtót Christian! - üvöltötte Brad a túloldalon, miközben szüntelen verte az ajtót. Azt hittem áttöri a vékony bútor lapot. 
  Felkaptam a fejemet, és remegő kezekkel szorítottam magamhoz a takarót, miközben elszorult torkomon keresztül próbáltam levegőt venni. 
- Öltözz fel! - szólt rám a fiú halkan, ahogy kipattant az ágyból. Magára kapta a felsőjét, és elindult az ajtó felé. 
  Gyomrom rettegve rándult össze. Messze vagyunk, hogy teheti ezt a férfi? Hogy juthatnánk ki, ha ennyire rejtve vagyunk. Minden egyes dörömbölésnél csak növekedett bennem a félelem. A férfi dühös volt, bármire képes. 
  Menekülni akartam, mégsem tehettem. Christian lassan kinyitotta az ajtót, és hatalmas ütést kapott az arcába, amitől félre bicsaklott a feje. 
- Mit gondolsz, meddig szórakozol velem, Christian? - üvöltötte a férfi, ahogy berontott a szobába. Sírva kuporodtam össze az ágyon. A takaró megvéd. Kiskoromban mindig megvédett. 
Brad határozott és kemény léptekkel indult el felém. 
- Ne bánts - könyörögtem sírva, ahogy a férfi mellém lépett. Megragadta a hajamat, amitől sikításom betöltötte a szobát. Kirántott az ágyból, testem hangosan koppant a padlón. 
- Te normális vagy, Brad? - hallottam Christian rémült hangját a távolból. 
- Könyörgöm, engedj el - zokogtam rettegve, ahogy megfogtam a hajamat a tövénél, hogy ne érezzem annyira a húzást. A férfi vonszolni kezdett, mint egy babát. Combom végigsiklott a padlón, amitől égő érzés gyúlt a lábamban. Homályosan láttam, és semmit nem hallottam a zokogásomtól és a sikításomtól. 
- Takaródj innen! - lökött erőteljeset Christian Braden. A férfi hátra tántorodott, de hajamat el nem eresztve rántott maga után. Christian megpróbált felsegíteni a földről, mikor a bátyja egy hatalmasat vágott az arcára, hogy a férfi a földre terült. Kétségbeesetten rángattam magam, hogy menekülni tudjak. Chris vérző orral tápászkodott fel. 
- Elegem volt belőled, öcsi. Elegem van Roseból, elegem van a hazudozásaidból. Előtte nem volt ilyen. Most mindennek véget vetek, minden olyan lesz, mint régen - szűrte dühösen a fogain keresztül az idősebb testvér. 
  A következő pillanatban Ethan és a másik férfi megragadta Christian karjait, és felállították a padlóról. Brad felrántott engem is, kezeimet összekötötte, ahogy a másik két férfi Chrisét, majd durván előre lökött, és maga előtt taszigálva kitolt a szobából. Egy ragasztószalagot rakott a számra, bár sós könnyeimtől reméltem nem tapad meg. 
  Tony ájultan hevert az egyik sarokban, ahogy kifelé haladtunk. Szívem hevesen dübörgött, én mentem legelöl. A szalag feszítette a bőrömet, és a kötelek ilyen rövid idő alatt is szinte véresre dörzsölték a csuklómat. 
  Sötétített ablakú terepjáróhoz löktek minket, majd mikor kinyitották az ajtót, a szavam elállt. 
- Te rohadék, engedd őt el! - üvöltötte kétségbeesetten Christian mögöttem. Valaki erőset taszított rajtam, amitől beestem az autóba. 
- Te kussolj - sziszegte Brad dühösen mögöttem. 
- De őt miért kell? Neki semmi köze az egészhez. Engedd el, Brad. 
- Itt én hozom a szabályokat. Szalagot. - parancsolta határozottan a férfi, miközben Ethan beültetett az autóba. A lány arca könny ázott volt, szemei olyan vörösre sírtak, mint a haja színe. Christian mocorgott mellettem, és előre hajolt, hogy jobban láthassa Jessicát. Morgott a szalag alatt, de nem tudott beszélni. Jessica sírt, én már csak levegő után kapkodtam. Christian ideges volt és tudtam, hogy szitkozódik a szalag alatt. Ethan és a másik férfi velünk szemben ültek le, míg egy harmadik férfi és Brad előre ültek. 
- Most pedig, drága bátyuska, megmutatjuk a lányoknak a telepet. - közölte Brad higgadtan, ahogy beindította az autót. Christian idegesen morgott és mintha kiabálni akarna, olyan hangokat hallatott. Kétségbeesetten próbálta szétveszíteni a kezeit. Ethan hirtelen előrántott egy pisztolyt és Jessica felé tartotta. 
  Egész úton hangtalanul és szinte mozdulatlanul ültünk az autóban. Azt a remegő mozgást kivéve, aminek nem tudtam parancsolni. Hatalmas szemét telephez hasonló helyre mentünk. Autók tömkelege és rengeteg szemét volt itt. Néhány laza kanyar után egy házhoz értünk. 
  Először Ethanék szálltak ki, és mikor ki akarták szedni Christiant, hatalmasat rúgott Ethan gyomrába majd kiugrott az autóból. Jessica eltűnt mellőlem, Brad a karjánál fogva rántotta ki a kocsiból. A másik férfi megragadta a lábamat és úgy húzott ki. Ficánkoltam, kapálóztam, de ő erősebb volt. Christian Ethannel verekedett, mikor hatalmas dördülés rángatta meg a helyet. Megfagyott a mozdulat. Christian felegyenesedett, Brad pedig Jessicát tartva a kezében lépett közénk. A lány fejéhez pisztolyt tartott. 
- Térdre! - utasította a férfi határozottan. Christian letérdelt, a mögöttem álló férfi pedig beletérdelt a hajlatomba, amitől én is térdre rogytam. Csontom fájón csapódott a köveknek. 
Jessica remegve és sírva állt előttünk Brad kezeiben, majd a férfi őt is térdre kényszerítette, Christiannal szemben. - Egymást fogjátok látni utolsó pillanatban is. Sajnos Rose kedvesem, neked nem tudtunk párt találni. 
  Christianhoz lépett, határozott mozdulattal letépte róla a szalagot. 
- Brad, az öcséd vagyok, kérlek ne tedd ezt - nézett fel rá könyörgőn a férfi - legalább Jessicát engedd el, ő nem csinált semmit. 
- Nincsenek alkuk, drága öcsém - közölte a férfi kicsit fáradtan. A fiú tarkójához emelte a fegyvert, aki előre hajtotta a fejét. - Egy golyó megy át rajtatok, hát nem romantikus? - viccelődött a férfi keserűen. 
  Képtelen voltam elhinni, hogy ennyi volt. Nem lehet itt vége. Jessica sírása ijesztő volt, mintha sikítana a szalag alatt. Christian a lány szemébe nézett, míg Brad mögé sétált. Aztán felém pillantott, majd fel. Talán jelezni akar nekem. Brad felhúzta a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Nem sült el. Christian felém pillantott, majd hirtelen hátravetette a fejét, amitől a férfi hátrébb tántorodott, Christian pedig bukfencezett, kezeit pedig maga elé húzta közben. 
   Megpróbáltam felállni, de a mögöttem álló férfi megragadta a fejemet és a földre lökte testemet. Sikítottam volna, ha nem lett volna leragasztva a szám. Szívem hevesen dübörgött, éreztem az adrenalint a szervezetemben. Kiabálást hallottam, majd egy lövést. Alig láttam valamit. Jessicát felhúzták a földről, mellettem pedig Brad esett a földre. 
- Elég! - üvöltötte Christian határozottan. a pisztoly csövét a mellettem heverő bátyja tarkójára nyomta, miközben ráült.  - Elég legyen Brad! Nézd mit csinálsz! - kiabált a férfi határozottan. Felemelte a fegyvert és a vele szemben álló férfire fogta, aki Jessicát szorította a kezében. - Engedd el, vagy meghalsz! - sziszegte dühösen a férfi.  
  Mellkasom hevesen mozogott fel és le, a hideg homoknak csapódva minden lélegzetvételnél. 
- Engedd el! - sziszegte dühösebben Christian. Megpróbáltam felnézni, vagy látni bármit is, de a fejem felett a férfi erősen nyomta testemet. Légzésem felkavarta a port előttem, arcomra rátapadt. 
- Úgy élheted túl bátyó, ha ezt abbahagyod, és hallgatsz rám! Szólj rá, hogy engedje el! - rázta meg a bátyját a férfi. Brad lassan bólintott. 
   Megpróbáltam felnézni. Jessica sírva és szinte mozdulatlanul állt Bradék előtt, míg a férfi eloldotta a kötését hátul. 
- Indíts a kocsiba! - üvöltött Christian Jessicára. Összerezzentem. Csak a hangos lihegések hallatszottak és Christian üvöltései. Jessica azonnal elrohant onnan. - Most engedd el Roset is! - nyomta a bátyja fejébe határozottabban a fegyvert. Brad intett a fejével, az erős nyomás pedig eltűnt a gerincemről és a hátamról. Felhúztak a földről, majd hideg kést éreztem ujjaimnál, ahogy elvágták a köteleket. Karom megkönnyebbülten hullott testem mellé. 
- Vedd fel a fegyvert, Rose! - utasított Christian határozottan. Tétován körbenéztem, és megláttam az egyik fegyvert nem messze tőlem. 
   Nem mertem megmozdulni. Aztán láttam, hogy a férfi mellettem megmozdul, és én is azonnal ugrottam. Megint lövést hallottam, ezúttal a golyó a fejem mellett suhant el. A férfi erőtlenül zuhant a földre mellettem. Rettegve néztem rá, aztán Ethanre, aki szintén mozdulatlanul, vérben száradva hevert nem messze tőlem. 
- Ugye elég lesz a vérontásból, bátyó? - kérdezte kiabálva Christian a férfi fölé hajolva. A bátyja nem szólt semmit, nem is mozdult. Christian keze megremegett. 
  Lehajoltam a pisztolyért. 
- Rose! Kérlek vidd el innen Jessicát, most azonnal. - nézett rám keményen a férfi. Egész testemben remegtem. A halottak látványától, a félelemtől, a fájdalomtól. 
  Nem tudtam mozdulni, Christian pedig rám ordított. Összerezzentem. Azonnal elindultam az autó felé. 

  A rendőrök és a helyszínelők lezárták az egész telepet. Már vagy harmadszorra kérdeznek ki minket a mentőautó hátuljában. El sem tudtunk menni. Mire elindulhattunk volna, a rendőrök szirénázva állítottak le minket. Brad meghalt. Mindenki látta, hogy önvédelem volt. Valahogy megnyugodtam, most hogy ő már nem élt. Üres tekintettel néztem végig a sok rendőrön, helyszínelőn, és az embereken. A halottakon jóval előttünk, és a magát önként megadó férfin, akit elvezettek. 
  Christian összetört. Nem csak testileg, de lelkileg is, ebben biztos voltam. Mikor meg kellett ölnie a saját bátyját, elszakadt nála valami. Brad előhúzott egy kést a ruhája alól, és Christian lábába szúrt. a férfi felordított, lefordult a bátyáról, aki így fölé került. Brad felemelte a kését, Christian pisztolya pedig eldördült a kezében. A bátyja teste az övére hullott, a kés pedig felszántotta a fiú mellkasát. Ekkor értek oda a rendőrök, és szedték le a férfit Christiánról, de innentől kezdve ő már nem olyan volt. Azzal hogy utoljára meghúzta a ravaszt, valami eltűnt belőle. Nem mozdult, és nem is nézett senkire. Csak előre, mint aki nem tudja hol van. Összezavarodott, még Jessicát is eltolta magától. A mentősök elláttak minket, és őt is. 
- Szóval nem ez volt az első eset, hogy Mr. Miller embert ölt ezen a területen? - kérdezte egy nyomozó Christiantól. A férfi megrázta a fejét. Távol volt tőlünk, alig hallottam miről beszélnek. - Tudja, hogy ez bűnrészesség, Uram? - Christian bólogatott. 
- Vállalok minden felelősséget - suttogta maga elé a férfi. Legalábbis én ezt olvastam le a szájáról.
- Rendben, elvihetik. Az őrsön folytatjuk. - két férfi megragadta a bilincsbe vert Christian karjait és elhurcolták onnan. 
- Értesítettük a hozzátartozókat - szólalt meg mellettem egy vékony női hang - a szüleik hamarosan itt lesznek. 

Jessica Black:

- A bizonyítékok és a vádlott beismerő vallomása alapján, előre eltervezett gyilkosságok elkövetésében való részvétel vádjával, kábítószer és drog terjesztésének részvétele vádjával, súlyos testisértések vádjával Christian Millert három év letöltendő szabadságvesztésre ítélem. Az ítélet jogerős.
  A bírónő szavai csak egybefolytak a teremben. Könnyeim kicsordultak, mikor meghallottam az ítéletet, és hogy szerelmemet börtönbe zárják. Nem mehettem oda hozzá, nem mozdulhattam a helyemről. Csendben álltam a sorok közt, miközben könnyeim halkan végigcsordultak arcomon. El kell búcsúznom tőle. Tudnia kell, hogy várok rá. Örökké várnék rá. 

  Alig bírtam kivárni, hogy végre beengedjenek hozzá. Azt mondták, láthatom. Azt mondták beszélhetek vele. Christian megkért, míg előzetes letartóztatásban volt, hogy ne látogassam. Hetek óta nem érhettem hozzá, hetek óta nem nézhettem a szemeibe. Kínzás volt minden másodperc, minden perc. 
- Jessica Black - szólított valaki a nevemen. Egy rendőr kedvesen mosolygott rám és kinyitotta előttem az ajtót. Az ajtót, ami mögött Christian tartózkodik. - Nincs érintkezés, egy őr bent marad magukkal. Tíz percet kapnak. 
  Bólintottam. Nem érdekeltek a szabályok, én csak látni akarom őt. Egy másik ajtó nyílt ki előttem, és én megláttam Christiant egy asztalnál ülve, lehajtott fejjel. Szomorúan. Szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, gondolkodás nélkül léptem be a helyiségbe. Rám pillantott, de nem nézett rám. A telepen történtek óta - vagyis lassan három hónapja - nem láttam őt. Nem tudtam mit kell tenni, mi illik ilyenkor, de valahogy nem érdekeltek az illemszabályok. Lassan felé léptem, és kihúztam a széket vele szemben. Christian kezei imára kulcsolva pihentek az asztalon, bilinccsel összekötve. Nem nézett fel rám, a kezeit nézte. Hosszú haja volt és borostás arca. Soványnak tűnt és erőtlennek.
- Szia - suttogtam magam elé bátortalanul. Lassan felemelte a fejét. Tekintete üres volt, szomorú és bánattal teli. Összeszorult a gyomrom a látványra. Felé nyúltam, hogy megsimogassam a kezeit, mire valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Kissé hátrafordítottam a fejem, de nem néztem fel az illetőre. 
 - Nincs érintés - jelentette ki tárgyilagosan a férfi. Alig láthatóan bólogattam és visszafordultam a barátomhoz. 
- Hiányzol! - csúszott ki a számon hirtelen, ahogy felé fordultam. - Be fogok jönni hozzád - közöltem határozottan. - Ígérem - suttogtam kettőnk közé. Könnyekkel küszködtem, torkom megfeszült az elfojtott sírástól. 
- Elszállítanak - szólalt meg rekedt hangon, és végre rám nézett. - Azt mondták ez a börtön túl erős az én ítéletemhez képest, úgyhogy elvisznek innen. - összeszorítottam ajkaimat, hogy visszafojtsam a sírásomat. 
- Az jó, nem? - kérdeztem elcsukló hangon. Nem nézett rám. Látni akartam őt, kezem automatikus elindult felé, de aztán visszafogtam magam. - nézz a szemembe, kérlek - suttogtam szinte könyörögve. Megtette. Felnézett rám. Annyira csodálatos ember ő, és én annyira kötődöm hozzá. - Szeretlek Christian - mondtam határozottan. Arca megrándult, mégis mosoly bújt meg az ajkában. Kigördültek a könnyeim, de elmosolyodtam. 
- Szeretlek, Jessica - ujjaival letörölte a könnyeket az arcomról. A tenyerébe fúrtam az arcomat, élveztem a bőre illatát, az érintése lágyságát. Lehunytam a szemem, orromat végighúztam csuklóján. Az illat, ami mindig elkábít. 
- Vissza fogsz jönni hozzám? - kérdeztem halkan. Lassan kinyitottam a szemem. Elgyengült a pillantása, most nem volt olyan üres. Csillogtak a szemei, és könnyeket láttam benne, de nem csordultak ki. 
- Nem tudok nélküled lenni, de ezt te is tudod - közölte rekedt hangon. Bólogattam. 
- Nagyon fogsz hiányozni, Christian 
- Te is nekem, kicsim. Kérem - nézett fel könnyes szemmel az őrre mellettünk. Követtem a tekintetét. - Utána átmotozhat teljesen, csak hadd öleljem meg. 
  Én is könyörgő tekintettel néztem a kemény szívű őrre. Mozdulatlan arca semmit nem árult el. Lassan elindult felénk, elhaladt mellettünk, és az ablakhoz sétált. 
- Látják, milyen szép az idő? - kérdezte komoran. Oda kaptuk a tekintetünket. Az őr nem figyelt ránk. - Órákig tudnék gyönyörködni benne, hogy kizárom a világot. 
  Tudtam, hogy megadta a jelet. Felálltam és sírva Christian ölébe borultam. Szorítottam magamhoz, öleltem, csókoltam az arcát. Beletúrtam a hajába, ahogy ő az enyémbe. Lihegve forrtunk össze a legérzékibb csókba, amit valaha átéltem. Éreztem a hiányt a fájdalmat, közben pedig a remény édes ízét. Szeretettnek éreztem magam, és én talán még soha senkit nem szerettem ennyire. Mohók voltunk, a több hónapos hiány kikészített engem és valószínűleg minket. Nem bírtam betelni az ízével, az érintésével. Többet akartam, de nem lehetett. Christian mellkasa sebesen mozgott, mikor arcomat eltolta magától. Éreztem forró leheletét az arcomon.
   Magához húzott, ajkait homlokomra tapasztotta. Nyugtatgatva ringatott, és puszilgatott. Kezével eltűrte a tincseimet az arcomról, miközben simogatott. 
- Nagyon szeretlek, Jessica. - lihegte ajkaimba. Újból megcsókoltam őt. Éreztem a könnyeink sós ízét ajkunkon, éreztem nedves arcát az enyémen. 
   Forró csókot lehelt a homlokomra, mikor valaki megköszörülte a torkát. Elhúzódtam tőle és felálltam. Nem engedte el a kezem. 
- Meg foglak várni - néztem rá komolyan. - Megesküdnék bármire, rendben? 
  Gyengéd pillantással nézett fel rám, ujjaimat simogatta. Az őr a derekamra fektette a tenyerét, és  kivezetett a teremből. Az utolsó pillanatig néztem őt, az utolsó pillanatig néztük egymást, míg az ajtó be nem csukódott kettőnk között.

  A börtön előtt Rose várt rám az autónak dőlve. Elém jött és szorosan megölelt. Szükségem volt az ölelésére. Ő volt az egyik felem, mindig is. Tudtam, hogy én is fontos vagyok neki, csak sosem meri bevallani. Sok mindenre rájöttem vele kapcsolatban, végre megismertem a barátnőmet. 
- Hogy ment? - kérdezte halkan, ahogy eltolt magától. Elmosolyodtam, ahogy felidéztem a barátom csókját. Ajkaim felduzzadtak, pedig nem tartott túl sokáig az egész, mégis túl intenzív volt. Mosolyogva simítottam végig az alsóajkamon. 
- Azt hiszem jobb lesz, ha felveszlek sofőrnek. Elszállítják innen, és én minden hétvégén látni akarom. 
- Honnan veszed, hogy ebbe beleegyezek? - kérdezte homlok ráncolva, és kezét megjátszott közönnyel fonta karba.
- Onnan, hogy a barátnőm vagy. Vagy mi. - elnevettük magunkat. Mellém lépett, átkarolta a vállamat és komolyan nézett rám. 
- És most hogyan tovább? - kérdezte lazán. 



(Még két részes folytatás várható)
Képek forrása: Katt!

2013. november 2., szombat

31. Fejezet / Bosszút kíván/

Üdv újra szerény körünkben! 

Először is elnézést szeretnék kérni a késésért. Mostanában egy másik történetemmel foglalkoztam, meg pihentem és a többi. Ehhez meg amúgy sem volt sok ötletem. Viszont most minden megváltozik. Ami nálam azt jelenti, felteszek egy fejezetet.  Ahogy számolgattam, körülbelül két-három fejezet maradt hátra, aztán egy jó hosszú epilógus (bár a prológus kimaradt).

Előtte még hadd szóljak az elégedetlenségemről a könyvkiadásokkal kapcsolatban. Csak akkor olvasd el, ha érdekel, ha nem görgess a fejezethez. 
A minap letöltöttem egy word formátumú "könyvet" -jobban mondva egy kalap szart. Nem fogom megnevezni a könyv címét, a lényeg az, hogy örülök, hogy nem dobtam ki érte egy forintot sem, mert ez a könyv tényleg semmit nem ér. Most aztán utálhattok, és ítélkezhettek, eddig én is úgy voltam vele, hogy minden alkotás egy kincs. Ezen én nem változtatok, tényleg minden gondolat által létrejött dolog - festmény, zene, könyv stb. - értékes. A legnagyobb érték, ha az ember tud alkotni. És minden ember tud alkotni. 
Na de! Szóval elkezdem olvasni a "könyvet" olvasom és olvasom, a szemem majd kiesik... 10. fejezet. Semmi. Tíz fejezeten keresztül arról szól a könyv, hogy egy ribancot két csávó mennyire tud megalázni és mennyire tud rongyként kezelni. Istenem! Hát most már tényleg ez lesz? Ez a lényeg, de komolyan? Hogy szexeljen minden főhösnő orrba-szájba és igazából semmit ne érjen az egész? Én értem, hogy a nők is pornóra vágynak, meg hogy ez most milyen menő lett, de könyörgöm! Hová fajul a világ? Hogy lehet ennyire megalázni a nőket, mégha (idézem) - " A könyv kitalált szereplőket tartalmaz...". Felháborító és teljesen elfogadhatatlan, hogy olyan művek kerülnek nyomtatásba, amiknek semmi esemény tartalma nincs, kidolgozatlan karakterek, egy összecsapott semmi tulajdonképpen. Azok az írok, akik pedig tényleg foglalkoztak a dologgal, szívüket-lelküket beletették lecsúszhatnak egy kiadásról, mert ilyen lószar undormányok elvették a helyet. A Pláne, hogy ezeket valaki megveszi! A kíváncsiság, én tudom. 
Mélységes tiszteletem E.L Jamesnek, aki tényleg nagyot alkotott (szerintem) mégha sokan próbálják az utolsó betűig kritizálni a művet, és mélységes tiszteletem kedvenc írónőmnek Sylvia Day-nek, akik tényleg egy olyan művet alkottak, amik többek mint szavak egymásutánja. Nyilván nagyon sok történet van még ebben a kategóriában, amiket nem ismerek és méltók az olvasásra, de szerintem van egy rohadt és nyomorult pont, ahol az ember lánya azt mondja, elég. Nem sok romantikus-erotikus írót ismerek, de eddig úgy érzem ők ketten a betetőzők. Nagyon sok munka pedig jóval a színvonal alatti, és mégis kikerülnek. Szégyen és gyalázat, hogy mivé válik minden érték. 
Köszönöm. 

További Jó Olvasást!  

31. Fejezet
( Bosszút kíván)

Rosalie Everhood: 

    Habár kiabálásra és szigorra vártam, helyette csöndet és dédelgetést kaptam. Azt hittem bántani fog, olyan komolyan mondta, hogy ezt meg bánom. Behozott a szobába, berúgta az ajtót a lábával, majd az ágyra ültetett. Nem szóltam semmit, sőt meg sem mertem nyikkanni. Még a légzésemet is visszafogtam. Christian elment a fürdőbe. 
   Végignéztem véres lábamon. Felszisszentem a fájdalomra. Csípett a lábszáram, és az egész nem volt más, mint egy hatalmas horzsolás. Vérzett, de csak szelíden, nem folyva. Jobban mondva nem mindenhol csorgott belőle a vér. Csúnya volt, és tudtam, hogy nyoma marad. 
   Christian letérdelt elém és nedves törölközővel elkezdte letörölgetni a sebet. Nem szólt semmit. Dühösnek tűnt. Talán miattam fog majd leszidást kapni. Ki tudja mit csinálhat vele Brad.
- Elmegyek, Tony majd figyel rád. - közölte érzelem mentesen - Ne próbálj még egyszer elszökni, mert ha nem én kaplak el, nagyon megbánhatod.
- Hová mész? - csúszott ki a számon óvatlanul egy kérdés. Felnézett rám. Tekintete szigorú volt és dühös. Nem válaszolt.
  Miután bekötözte a lábamat, felállt, felvette a kabátját és becsukta maga mögött az ajtót. Meg sem szólalt, csak ott hagyott engem egyedül.

Jessica Black: 

  Egy ebédet beszéltünk meg a fiúval egy pizzázóba. Bár ő erősködött, hogy menjünk rendes étterembe, én mégis pizzázóba akartam menni. Az étterem olyan...felnőttes. Kíváncsi vagyok már nagyon. Igaz nem készültem túl sokat erre a randira..randi lenne? Mindegy. A találkozóra. Feldobtam egy kis sminket, de nem olyan túl sokat és a kedvenc pulóveremet vettem fel, amiben simán elbújhatok mindenki elöl. Megbeszéltük, hogy mindketten kék felsőben leszünk és farmernadrágban. Remélem megtaláljuk egymást.
  Nagyon izgultam. Még sosem volt igazi randim, még Christian sem vitt el soha randizni. A megbeszélt időpont előtt tíz perccel már a pizzázó előtt álltam, és próbáltam megnyugtatni magam. Türelmetlenül körbenéztem, mikor megláttam egy fiút közeledni felém. Te jó ég. A szívem hevesen dobogott, kezem izzadni kezdett. Alig bírtam kivárni, hogy végre láthassam az arcát. Kék felsőben volt, ahogy megbeszéltük. Biztos, hogy ő az, hiszen arcát eltakarta.
  Hiába ért közelebb, hiába állt előttem, az arcát nem láttam.
- Szia - köszöntem bizonytalanul. A kapucnija felé nyúltam, hogy lehúzhassam róla, de elkapta a kezemet. Kissé megijedtem, de aztán felemelte a fejét, hogy láthassam a száját. Csak az ajkait mutatta meg.
- Szia - dörmögte mély hangon. Uramatyám! Micsoda szexi hang. - Mehetünk? - kérdezte halkan, de a szívem sokkal hevesebben vert a hangjára. Bólintottam.
  A fiú asztalt foglalt nekünk, egy kör alakú boxban. Nem velem szemben ült, hanem mellém. Fura volt.
- Mi van, ha pedofil vagy? - kérdeztem viccelődve, ahogy felé fordultam. Megpróbáltam belesni a kapucnija alá, de elhúzta a fejét.
- Akkor valószínűleg egy kihaltabb helyre hívtalak volna el. - úgy éreztem nem olyan felszabadult, mint mikor a neten beszélgettünk. Mintha valami baja lenne. Pár pillanatig gondolkodva néztem rá, végül megtörte a csendet - Mondtam, hogy nem szeretem, ha látnak az emberek. El tudod fogadni?
- Persze. Ha megígéred, hogy a találkozó után megmutatod az arcodat. Nézd - megfogtam a karját és nyugtatóan megsimogattam a pulóveren keresztül - engem nem igazán érdekel a külső, és...
- Ez érdekel - közölte határozottan. Meghűlt a levegő körülöttünk, én pedig kicsit arrébb húzódtam. Remélem nem fogja tönkre tenni a randinkat vagy minket ez a visszahúzódás.
- Tudod... - kezdte halkan - olyan a szemed, mint egy óceán - pillantott felém óvatosan. Nem láthattam az arcát, de láttam a bárgyú vigyorát. 
- Az én szemem barna - ráncoltam a homlokomat értetlenül. 
- Akkor mint a sáros óceán.
  Pillanatnyi néma csend telepedett közénk. Mire felfogtam, hogy ez egy vicc akart lenni elnevette magát én pedig vele nevettem. Nem tudom mi volt viccesebb a nevetése vagy amit mondott, de néhány perc múlva sírva röhögtem az asztalon. Pedig ez egy idétlen poén volt.
- Ne haragudj, egy filmből loptam. Muszáj volt kipróbálnom - közölte nevetve. Imádtam, ahogy a teste rázkódott a nevetéstől. 
  A pincér elénk tette a pizzákat, mi pedig csöndben maradtunk. Láttam, hogy a fiú késsel-villával áll az ételnek neki. 
- Héj - kivettem a kezéből az evőeszközöket - nehogy már. A pizzát kézzel kell enni. 
- Tudom, én csak.. - zavartan felém fordult. - bocs. 

  Haza felé rengeteget nevettünk. A fiú vett nekem egy rózsát, aztán elmentünk a kilátóba. Nagyon romantikus volt, nézni a hosszan elterülő erdőt alattunk, miközben ő bezárt a karjaival. Nevetve hasba könyököltem, majd átbújtam a karjai alatt, és elindultam lefelé a toronyból. Megragadta a karomat, megfordított, testemet a falnak nyomta. Abba maradt a nevetésünk, bár szaporán vettem a levegőt. Azt hittem meg fog csókolni, és akkor láthatnám az arcát. Közelebb hajolt hozzám, orrát végighúzta a nyakamon. Lehunytam a szemem, élveztem az érintést, pedig nem láttam az arcát. Nem tudtam ki ő. Csak azt tudtam, hogy valamiért nagyon kívánom őt és a társaságát. 
  A fiú - aki nem akarta elárulni a nevét - megnevettetett. Frissnek és boldognak éreztem magam mellette. Egy ideig kézen fogva sétáltunk haza felé, aztán anya felhívott, és mi szétrebbentünk. Az utcánk elején hirtelen a nyakába kapott, maga köré csavarta a testemet, olyan könnyen dobált, mintha pihe lennék. Innentől kezdve a sikításom és a nevetésem összemosódott. Könnyesre nevettem a szemeimet. Szerencsére otthon letett a földre és egy pillanatra láttam az arcát. Nem voltam képes felismerni, de tudtam, hogy ismerem. A sötétbe burkolózott arc ismerős volt számomra. 
  Lehajtotta a fejét előttem. Nem nevetett. Az ajtónak feszült a testem, és lassan én is abbahagytam a nevetést. A fiú kapucnija a homlokomat súrolta. 
- Mondanom kell valamit - szólalt meg komolyan. Nyeltem egyet. Egyik kezével végigsimított a jobb kezemen, amitől megborzongtam teljesen jó értelemben. Elállt a lélegzetem, vártam a folytatást. Ujjai lassan csúsztak fel és le a karomon, bőröm tűzben égett, ahogy hozzám ért. Látni akartam és csókolni őt. Forró leheletét éreztem a nyakamon. 
- Akkor mondd - suttogtam magam elé. Kezeim önkéntelenül mozdultak, tenyeremet a fejére csúsztattam. 
- Mielőtt megmutatnám ki vagyok - fogta meg gyengéden az egyik kezemet - tudnod kell valamit. 
  A fiú halálosan komolynak tűnt.
-  Bántottam azt az embert, akit a világon a legjobban tudtam szeretni - kezdte halkan, szomorúan. A hangjától megsajdult a szívem. - Van egy bátyám, aki szörnyű dolgokat művel. Meg akartam óvni ezt a lányt, és csak úgy tudtam, hogy hazudtam neki. Azt hazudtam utálom. Azt hazudtam neki, hogy nem szeretem, és hogy nem voltam vele őszinte a kapcsolatunkban. - Tágra nyílt a szemem a döbbenettől. Lerántottam a fejéről a kapucnit, és ő rám nézett a gyönyörű barna szemeivel - Elveszítettem őt, összetörtem a szívét, és ezzel összetörtem a sajátomat is. Azt akartam, hogy elhagyjon, hogy biztonságban legyen. Nem tudtam, hogy elrontom vele mindkettőnk életét. Ez volt az egyetlen megoldás. - elcsuklott a hangja, én pedig egyszerűen nem hittem a szememnek. Mélyen a szemembe nézett. - Minden percben teljes szívemmel bánom amit tettem. Figyelnem kellett volna a lányra, aki a mindent jelenti számomra. 
  Döbbenten hallgattam. Tudtam, hogy reakcióra vár tőlem. Nem hazudhattam magamnak. Feltört minden szép emlék a lelkem legmélyéről. A szépek és nem a csúnyák. Mégis éreztem a fájdalmat, de nem tudtam miért. Belül lüktetett az érzés.
- Szeretlek, Jess - fogta a kezeibe arcomat. - életemben nem szerettem még embert ennyire, mint téged. Lassan kifogyok az ötletekből, hogy hódíthatnálak vissza. Megöl ez az egész engem, Jess. Imádlak és veled szeretnék lenni ameddig csak lehet. 
  Bólintottam. Nem tudom miért, de bólintottam. Ösztönösen jött. Christian ajkait az enyémre tapasztotta, gyengéden ízlelgetett. Mozdulatlanul álltam. Elkábultam. A fiú keze a hajamba csúszott, ajkai egyre mohóbbak és édesebbek lettek. A tűz viharként söpört végig testemen, ahogy rájöttem, mit csinálok és kivel. Beletúrtam a hajába, közelebb vonva ezzel magamhoz. Visszacsókoltam. Nyelvünk ismerősként fogadta be a másikat. Imádtam a csókját, imádtam az ízét. Mintha álom lenne az egész, hogy újra érezhetem erejét magamon. Forró és szenvedélyes ölelésbe forrtunk össze. Szaporán vettük a levegőt, egyik kezemmel kitapogattam a kilincset az ajtón, majd mikor kinyitottam azt, megragadtam Christian pulóverét és beráncigáltam magam után a házba. Elég volt az üres vágyakozásból, mindig is tudtam, ki az igazi. 

Brad Miller: 

Eldobtam a cigarettát, amit elszívtam. Tudtam, hogy át fog verni a kis rohadék. Tudtam, hogy a saját öcsémben nem bízhatok. Távolról figyeltem, ahogy a szajhájával csókolóznak, majd bemennek a lakásba. A lányt akartam megfigyelni, de erre nem számítottam volna. Elárult a rohadék. Szétvertem volna a fejét, de nem most. Vissza fogja kapni. Remélem kiélvezi az utolsó élményét a lánnyal, mert több ilyen nem lesz. A számba vettem egy újabb szálat. Erősebb volt, mint egy egyszerű cigaretta. Meggyújtottam és elvesztem a füstben. Beültem az autómba, majd elvezettem onnan. Rose egyedül van, most megkeserüli, hogy ellenszegült nekem.

Rosalie  Everhood:

  Tony nem jött be. Nem volt velem. Teljesen egyedül voltam és minden perccel jobban féltem. Bebújtam a hatalmas ágyba és magamra húztam a takarót. Christian egész délelőtt és délután magamra hagyott. A hasam megkordult, pedig reggel eleget ettem. Unatkoztam, a percek kínzó lassúsággal teltek. Chrsitian nagyon sokáig nem jelentkezett. Aztán az ajtó mögül beszélgetést hallottam. 
- Brad, Christian még nem érkezett meg! - szólt valaki hangosan. 
  A kilincs megmozdult. Idegesen rángott a helyén. 
- Hozd a pótkulcsot! - hallottam Brad dühös hangját, és mintha kifújta volna a füstöt a szájából. 
- Mindkettő Christiannál van. - közölte valaki. 
  Kicsire kuporodtam az ágyon, a szívem maximumon dübörgött a mellkasomban. Hogy tudnék elmenekülni innen. Hogy értesítsem Christiant. A sírás határán voltam. 
- Szerencséd volt! - üvöltötte a férfi dühösen, majd hatalmasat vágott az ajtóra. Beleremegett az egész szoba, ahogy én is. 

Jessica Black:

  Christian csókokkal hintette be meztelen hátamat. Ajkai puhán tapadtak a bőrömre, kezeivel gyengéden simogatta testemet. Hiányzott már az érintése, az elmúlt egy órában pedig úgy éreztem magam, mintha felrobbant volna a világ körülöttünk. 
- Szeretlek Jess - suttogta a lapockámba. Elhúzta a hajamat a nyakamról, hogy oda is finom puszikat nyomjon. Elmosolyodtam. Megfordultam a fiú alatt, majd magamra húztam egy gyengéd csókra. - Megbocsájtasz? - motyogta ajkaimba bűnbánatosan. 
- Azt hittem az elmúlt egy óra elég volt rá, hogy elhidd. - suttogtam a szájába. Lejjebb puszilgatta testemet. Ajkait a nyakamra tapasztotta, a mellkasomra. Mélyen beszívtam a levegőt és beletúrtam a hajába. - Hiányoztál. 
- Te is nekem - dünnyögte felhevült bőrömbe. Tekintete végigsiklott a testemen, végül megállapodott a csuklómon. A tetováláson. Összehúzta a szemöldökét és felemelte a kezemet. - Miért firkálod össze? Nem tetszik? - kérdezte, értetlenül forgatva a kezében a karomat. Néhány hete mindennap befestem fekete filccel. Nem igazán tünteti el a tetoválást, de mégis jó érzés. 
- Rád emlékeztet. Azon gondolkodtam, levetetem. 
- Az rettenetesen fáj - nézett rám komolyan. Testével rám nehezedett, de alkarjával megtámaszkodott testem mellett. emlékszem ő tanácsolta mikor szakított velem. Azt mondta elküldi egy ismerősének a számát, aki tud majd ezen segíteni.
- Tudom. Gondoltam egyszer kibírom és nem marad több dolog, ami rád emlékeztetne. 
- Még mindig leszedetnéd? - hajolt közelebb incselkedve. Forró lehelete édes volt és csiklandozta arcomat. 
- Nem - pusziltam meg a száját - Már nem bántanám. 
- Jól döntöttél. - felnézett. Követtem tekintetét, ami a sötétbe vezetett az udvaron. - El kell mennem. - tápászkodott fel hirtelen. 
- Anya mindjárt itthon lesz - követtem gyorsan a fiút. Felkapta a felsőjét a földről és magára rángatta. 
- Nem ez a baj. Bármikor szívesebben maradnék, de most nem lehet. - egy pillanat alatt felkapta az alsónadrágját majd a nadrágját is magára. 
- Valami baj van? - magamra tekertem egy fürdőköpenyt, míg ő összeszedte a holmiját. Felhúzta a cipőjét és felvette a pulóverét. 
- Nem kell róla tudnod - pattant fel az ágyról. Elém lépett, megfogta az államat, és felfelé nyomta, hogy a szemébe nézhessek. - Nem volt nálam semmi. Nem számítottam rá, hogy az ágyadban kötünk ki. Vegyél be valami tablettát könyörgöm, nem szeretném lejátszani a múltkori kínlódást. 
  Bólogattam. Hüvelykujjával megsimogatta az államat. 
- Többet nem leszek ilyen felelőtlen, ígérem. 
- Jó, majd beszélek az orvossal. - Christian közelebb hajolt, gyors csókot nyomott az ajkaimra, majd elsietett. Magamra hagyott. Hallottam a bejárati ajtó csapódását, és máris hiányt éreztem magamban.